Női koncepciós perek – Malina Hedvig, Zsanett és Kármán Irén

Női koncepciós perek zajlanak, és ha nem vigyázunk, lesznek még itt mártírnők és nővértanúk is. A vizsgálati időszak során az áldozatokból vádlottak lettek, mintha kémek lepleződtek volna le. Messzebbről tekintve a három esetre, a három áldozatból a média három „kurvát" kreált. Azonban a kurvák bántalmazása ugyanúgy büntetendő, mint a férfiaké. Sok nő, nagyon sokan szeretnék elmondani saját tapasztalataikat, de szűkös és kevés a női tér, ahol megszólalhatunk, sok bennünk az öngyűlölet és nőgyűlölet, ami ritkán engedi, hogy összefogjunk magunkért.

Én azt képzelem, hogy a befulladt és idiotizálódott bal-jobb szembeállítások helyett várakozás és vákuum nyílik kollektív pszichénkben a nők felé. Erre adott zsigeri válasza a kollektív pszichénk férfi részének a nők lejáratása, mely részben tudattalan, részben nagyon is tervezett-szervezett reakció.
Malina Hedvig Zsanett és Kármán Irén ügyében férfi hatalmi rendszerekkel (politika, rendőrség, maffia) kerülnek szembe a nők és férfi hatalmi rendszerek (jogi, orvosi, szakértői) vizsgálják tetteiket. E rendszerek senkit nem engednek a maguk közelébe, aki tud nőül: e koncepciós perekben női-gender szempontok és érvek meg sem jelenhetnek.

A vizsgálati időszak során az áldozatokból vádlottak lettek, mintha kémek lepleződtek volna le. Ezek a nők a többszörös és kibogozhatatlanul összefonódott férfiuralom áldozatai, vagy mondhatnám úgy is, hogy a férfiszolidaritás áldozatai. És ezzel szemben nem létezik, vagy csak nyomokban létezik a női szolidaritás, amely védhetné őket, hiszen az „általános emberi" nevében lettek nőiségükben is megalázva.
Messzebbről tekintve a három esetre, a három áldozatból a média három „kurvát" kreált. Malina Hedviget megverték: biztos rossz helyen járt. Zsanett több mindenkivel szexelt, mint gondolnánk. Kármán Irént a férje is verte. Az áldozatok sommás megítélése mindezeket a „kurvaság" kategóriájába tartozónak véli, amin nincs mit védeni.

Azonban − anélkül, hogy a sommás megítéléssel egyetértenék, ám a fogalmi keretek tisztázása érdekében ezt lenne a legfontosabb megértenie a vádaskodó férfiprincípiumnak −, a kurvákat is ugyanazok az emberi jogok illetik meg, mint a férfiakat. Az ártatlanság vélelme, érzéseik realitásának elismerése, a szolidaritáshoz való jog, a testi épséghez való jog és más alap- vagy levezetett jogok érvényesek rájuk is. A kurvák bántalmazása ugyanúgy büntetendő, mint a férfiaké.

Érdemes még egy kicsit messzebbről néznünk ezeket az eseteket. Ha így teszünk, a három példához még hozzátehetjük Geréb Ágnes, nemzeti bábánk esetét, vagy Simek Kittiét, aki az otthonkínzás áldozataként lett abuzáló nevelőapja gyilkosa, és Molnár Andreáét, aki a haszonelvű férfiterror áldozataként lett öngyilkos szépségkirálynő.

Lehangoló magyar női kilátások.

Abban látom a kiút lehetőségét, csak ott látom megcsillanni a reményt, hogy sok nő érzi és gondolja ugyanezt: nagyon sokan szeretnék elmondani saját tapasztalataikat, de szűkös és kevés a női tér, ahol megszólalhatunk, sok bennünk az öngyűlölet és nőgyűlölet, ami ritkán engedi, hogy összefogjunk magunkért. Nő a feszültség, jogosak a sérelmek, s jól érezhető, hogy a „rendes nők" sincsenek biztonságban. A nők felháborodása emelgetné a média fazekának a fedelét, de ezt a fedőt erős kezek nyomják vissza.

Szinte csoda és kevés ember számára észlelhető, ha egymást erősítő, egymásra rímelő női írások is jelennek meg emberi jogainkról. Jó volna, ha ehhez sokan csatlakoznának, ha sokan észrevehetnék, hogy körvonalazódik egy szolidáris női platform, amely nem tűr némán tovább, és amit nem támadni, hanem támogatni kell.

(Az illusztráció Jan Saudek cseh fotós egyik képe.)
Meghívó az estre

BICSA 2: A Biblia nőképe

A Bibliai minták sugallanak egyfajta képet a nő helyzetéről, melyből a következőt szűrhetjük le: A nő, ha véletlenül és ismeretlentől esik teherbe, szent. Szent, ha üldözött és kiszolgáltatott. Szent, ha magára marad üldözött és kiszolgáltatott gyermekével, akit nem tud se eltartani, se megvédeni. Szent tehát, ha olyan állapotban marad, melyből egyetlen kiútja, ha megvédi egy férfi.

A világ tele Szűzmáriákkal, üldözőkkel és kihasználókkal.

Mária talán meg sem ismerhette a szexuális üdvösséget! (A szexuális üdvösség Susan Sontag szóhasználata. Nekem tetszik.)

A történelemnek legalább olyan fontos része az, hogy a nők „tudat alatt”, meghasonlottságban éltek, hogy üdvösség nélkül léteztek, mint az, hogy a dárdáknak vashegyük volt vagy hogy ismerték az éket, a csigát, s előbb-utóbb a differenciál számítást.

Hiszen az emberiség a női érzésekből lett: a mindenkori új nemzedék érzelmi szövedéke, test-képe, lelkiismerete és önérzete legalább fele részben a női érzésekből alakult.

Minden tőke-megtakarítás alapja a NŐ emberteremtő képessége, amely az emberiség egy részét „tőkefelhalmozáshoz” juttatta. Ez a folyamat a gyarmatosítás: a nő gyarmatosítása. Gyarmatosítottságunk évezredek óta tart: e rendnek szolgál az állam és a pénz is. A focisták, a rendőrök. A hivatalnokok, a köztisztviselők, a bankárok és a börtönőrök.

Néhány analógia segítségével érzékelhetjük a most zajló folyamatok dinamikáját. Az emberiség eredeti gyarmatosításának analógiás párja például az állatok háziasítása. Gondoljuk végig, mi lett a gyarmatosított állatokkal?

Az alávetett társból társfüggő lesz, a kihasználóból távhasznosító. A nők zömmel férfi-interpretációt kapnak a férfiakról, hivatalosan és nyomás-agymosás jellegűen.

A férfi privátban a családé, de ott is a BAJTÁRSAK képviselője - ezt gyakran persze nem is tudja -. Ő nemcsak Gipsz Géza, hanem a nőgyarmatosító állami gépezet pici fogaskereke is. S ezt nem is tudja ; ahogy azt sem tudja, hogy nem kell feltétlenül ilyennek lennie.

Ebben segít, ha a történelmi gyarmatosításra gondolunk. A gyarmatosítás véres háborúk sorozata. Egy kegyetlen és népirtó folyamat, melyet komoly ideológiai háttérre támasztanak, s teljes meggyőződéssel követik ezt az ideológiát. Az eredmény..? Népek halála, a globalizáció, az ökoszisztémák megrendülése, az európai típusú mentális defektek kiárasztása a világ minden más részére is.

Mindez ragályos és halálos kórt manifesztál a világban: az egyenlőtlenséget. Azt az egyenlőtlenséget, amit a női alávetettség eredményez a nukleáris családi környezetben.

A Paradicsom: a nemek közötti sérthetetlen egyenlőség állapota. Az azóta van: csak a huzavona!

A nők zömmel férfi-interpretációt kapnak a férfiakról, hivatalosan és nyomás-agymosás jellegűen. De ha a családjukra gondolnak, mit éreznek? Rendben vannak a férfiak? Számukra, a nők számára is rendben vannak?!

A bibliai családmodell - Vizet prédikál, miközben mérgez

BICSA - A bibliai családmodell. követhető-e? Követendő-e?
"Nem volt senkije, túl fiatal is volt, mégis megesett. Férjhez adták és hűségesen szolgált de boldogtalanul, mert örökké zsarolta valami gyanú, egyszerre kinn és benn. Csak a fiában gyönyörködött, akit viszont megmérgezett anyja méltatlan helyzete. És amit mások takart viselkedéséből magára értett.
Nos, Jézus nyilván egészen másképp akart élni és másféle családot akart. Miközben pontosan megismétli..."

Ez egy passzív ismeret, amely mindannyiunkban ott munkál, noha az ellenkezőjéről vagyunk meggyőződve.
Nukleáris család: magára maradt anya, elszivárgó atya, elárult gyermek. Ahogyan nagy költőnk, Tandari Éva írja:
A ”család ” egyébként is már régen csak megfogalmazásban létezett. Mert csak a gyerekek voltak a ”család”, a kutya volt a ”család”, és én voltam a ”család ” ...
-- Bár a férjemnek is volt ”családja”, de az ő ”családja” a haverok, a presszó, és a szolgálati motor voltak. No és a részegen eszébe-ötlő katonasági emlékek ...
Hát így éldegéltünk ; ki-ki a maga ”családjával ”.
Nos, ez a BICSA, a Bibliai Családmodell.

A családról való LEGJOBB tudásom szerint megkísérelem megidézni.
Tudom, hogy keveset tudunk Jézus serdüléséről. Alighanem fura társaságba keveredett. A szüleitől eltávolodott. Azaz inkább úgy érezte, hogy azok elárulták őt. Szőrt növesztett és elcsavargott. Valószínűleg máshol sem érezte sokkal jobban magát
És ez a leányanyaság. Attól félek, ez iszonyúan durva. Látok ugyan a falvédőkön egy hímzett ácsot. Aki aztán el is tűnik valahogy a képből. A családból is elszivárog. De ez a leányanyaság akkor is... Mária pedig szűz volt, metaforikusan azért, mert a jóságba vetett hitét nem tudta áttörni a világ gonoszsága.

Nem volt senkije, túl fiatal is volt, mégis megesett. Férjhez adták és hűségesen szolgált de boldogtalanul, mert örökké zsarolta valami gyanú, egyszerre kinn és benn. Csak a fiában gyönyörködött, akit viszont megmérgezett anyja méltatlan helyzete. És amit mások takart viselkedéséből magára értett.
Nos, Jézus nyilván egészen másképp akart élni és másféle családot akart. Miközben pontosan megismétli...
De ki tehet róla, hogy Magdolna úgy hajózhat el, hogy a szíve alatt hord egy világ kegyelmére szoruló, apátlan, azaz törvénytelen magzatot...

Ez Jézus skízise, és persze követőié, a hitre telepedett primitív gazdasági terjesztőegységé amely kiadta a parancsot: Holtomiglan-holtodiglan! A Család Szent! Az ellene elkövetett bűnök bocsánatosak. Ez a családtípust a bibliai tanításokból ismerjük ilyen jól.
A nukleáris családmodell őskövület a humán érzelmi dinamikában, ősibb, mint gondolnánk: talán már az atya és a szentlélek is jól ismerte. Ha a BICSA nem volna elég meggyőző, akkor gondoljunk a kalandos Odüsszeuszra.

G.A. Földönkívüli
Első hittanórája után

Meghívó a Trauma-centrifugára
Judith Herman: Trauma és gyógyulás

Bódis Kriszta: Porrá leszünk

Az alábbi hosszabb írás Tisza Kata: Reváns című könyvének apropóján született.

Kép(zelődöm). Olyan organizmusnak képzelem az irodalmat, hömpölygő, örvénylő folyónak, amely egyre szélesedik és színesedik.


F(elverik) a port. Manapság mindenki kavar és felver. Ki port ver, port arat.
Nagy port vert fel a Reváns is. Alig látok.
Amit látok mindig ez a por, a fölvert. Erre vagyok kihegyezve. Szállnak a szemcsék, szép különben. Többnyire magam is erről a porról beszélek, ha érdekesebbnek találom, mint amiről leverik, fölverik vagy akin elverik. Szeretem az egész porzást (porhüvely, porzó, porcukor, porhó, porlasztó, porcica, porta) kívülről nézni, nem azért, hogy én magam ne legyek poros, mert nem mániám a tisztaság, meg a porszívózás, sőt, hanem azért, mert, amint mondtam, engem ez a por érdekel. Por, allergiától a hintésig és tovább.

Mindenki könyvet ír. Hát aztán. Írunk, fényképezünk, filmet csinálunk. És valóban, mindenkinek kaland és kihívás ez, kinek vadvizi evezés, kinek életbevágó. A mobiltelefonnal exponáló gyerekemnek, és a hullatrancsírozó, vagy a lelki higiéniás gyakorlatait író kritikusnak egyaránt. Feszültség persze fakad, nohiszen! Az ember elvégre olyan világra vágyik, ahol a jó és a rossz megkülönböztethető, ahol a határok meghúzhatók. Ahol fogódzók vannak, és olyanok, akik ezeket a fogódzókat szépen legyártják, a megfelelő helyeken pedig fölállítják. De bevallom, engem jobban vonz a bizonytalanság bölcsessége. Továbbá a könyvekkel való –ahány olvasó annyi- találkozás sokfélesége, az interpretációk szabadsága, a szabadság enyhe/nehéz mámora, a mámor enyhe szabadsága, a lét elviselhetetlen könnyűsége, az elviselhetetlen könnyűség léte, de leginkább a saját szoba és a kívülállók társasága.
Az élet-paradoxonok feszültségének fölismerése, és függetlenség. Mindezekért és mindezek miatt élvezem az olvasást, az írást, a filmezést, akár egy olvasó házmester, egy író házmester, egy filmes házmester. Amikor olvasok azonosulok az íróval, a könyvvel, naívan és öncélúan, ahogy Cioran házmestere. Ráadásul nekem nincs elrontva a könyv, ha írnom kell róla. Igaz, ha egyáltalán…, inkább komolyan veszem azt, hogy írni, mint azt, hogy róla.

Az Irodalom oly nyitott. Ha rajtam múlna oda én mindenkit beengednék. Csak a házmestert tessék hagyni olvasni! Most negyven éves. Ha minden jól megy és megéri az átlagéletkort (megsaccolva az ő olvasási sebességét/kedvét, gyermekei számát, kalkulálva az akadékoskodó lakókkal, ésatöbbi) mondjuk úgy 600 könyv elolvasására marad ideje. Lényeg, hogy elvileg kiszámmolható. Mindenki gondolja ezt tovább a maga életére/halálára vetítve. (Nekem az olvasás az élet. Nekem az írás az élet.) Ezt vetítem a halálra. Az egész életemet (olvasásomat/írásomat) folyamatosan a halálra vetítem. Máris kész egy komoly kis élet/halál program. Egy életem, egy halálom, és akkor rögtön kiderül, hogy mégis csak köll válogatni.

Ez a város olyan város. Hogy van benne egy Tisza Kata, van benne egy nyitott Irodalom is, ami olyan nyitott, hogy nagyon kell őrizni. Őrzik is. Hogyha őrzik hiába, hogyha nyílik be is zár, és olyan lesz, mint a Paradicsom a kiüzetés után. Unalmas. Sétálgat benne az Isten, a Kígyó meg röhög a markába. És mi van a sok bamba vadállattal? Én ebbe bele se merek gondolni!

Nyissuk ki az irodalmat. Tegyünk bele ezt meg azt, katalinka szállj el. Akkor nem kellene eljátszanom itt, hogy mily könnyed vagyok, amikor hadakozom, és mennyire nevetségesnek találom a hadakozást, ami ellen hadakozom, de nem könnyeden. Ezer toll- és kardforgatás! Úgy látszik, megszállottan olvasom, akiket a „hagyományos fehér férfi kánon“ szerint nem kellene olvasni. Úgy látszik, van időm. Úgy látszik, úgy kell nekem. Ha egyszer képtelen vagyok fölfogni, hogy vannak korlátaim. Hogy van jó szöveg. Hogy az irodalom egy és oszthatatlan, nagybetűs és egyetemes, és ez nem önigazoló férfideológia, hanem kompetencia, mely képes megkülönböztetni a jót a rossztól, a Himalája tetején ugrabugráló nyuszit a síkság elefántjától, mely akkor sem kisebb, ha a nyulacska odafentről mégoly picinek látja is. Korlátaim nyilván vannak, viszont számomra nincs többé egyetlen kánon, vagy egyetlen értelmezés, csak kánonok és értelmezések, melyek egy adott kor okoskodását képviselik, s ekként csak annyira örök érvényűek, mint elődeik voltak. Az irodalomtörténet tehát házmester- és olvasó-függő, por- és korfüggő, egyben felülírható éppúgy, mint azok a korábbi művek, melyeket éppen felülír. Tudom, hogy miket beszélek, amikor magam akarok eligazodni a sokféleségben. A valóság a hangzavar valósága. Füleljenek csak… Zaj. A zaj az, amit nem értünk. Pontosabban: nem tudjuk jelként dekódolni. Érdemes volna új dekóderekkel kisérletezni. Az irodalomban is. Ha olyan tapasztalatok, vagy hangok (női, meleg, hajléktalan, roma ésatöbbi) szólalnak meg, amelyek eddig nem szóltak, vagy ki lettek a nagy közös-univerzális, csiki-csuki irodalomból ebrudalva, s amelyek zajnak tűnnek (rossz mondatnak, vagy hiteltelen, partikuláris élménynek) meg kellene fontolni, nem volna-e érdemesebb a hagyományos jelérzékelőinket lecserélni ahelyett, hogy folyton menekülnénk a bizonytalanság bölcsessége, vagy a szabadság elől?

Hogy mit ír Tisza Kata? Nem tudom. Hogy hogyan ír? Mit tudom én. Jó könyv a Reváns? Ezt meg hogyis kell értenem? Hogy nekem tetszik-e? Bizony mondom, még egy ilyen egyszerű kérdésre sem tudok válaszolni. Viszont képes vagyok hasonlókat föltenni dögivel. És olyanokat hümmögni a bajszom alatt, hogy: néha tetszik, néha nem. Néhol iskolás, néhol elementáris, de kifejezetten érdekel, főleg az, hogy… sorolhatnám, ráadásul egészen magával tud ragadni...például az a rész, amikor...és kifejezetten elgondolkodtat, hogy...De izgat engem a hullatrancsírozás? Vagy az olyasmi, hogy: kellemetlen, de azáltal, hogy a személyét is belevonja, könyvet ír? Nem személyesen őszinte, hanem strukturálisan?
Van, aki be akar olvadni, van aki ki akar válni vagy többnyire mind a kettőt egyszerre vágynánk, ugyan úgy, ahogy kényszeresen megmagyarázunk, fölcimkézünk, elrendezünk, törvényekbe szegényítünk és igazságokba durvítunk, mindent amit lehet, és főleg azt amit lehetetlen. Nincs abszolút jó szöveg, nincs szerző nélküli szöveg. Amikor a szerző nő, és valamilyen módon, de elsősorban írásai tematikájában megjeleníteni, értelmezni kívánja a nőiséget, a nőnek lenni tapasztalatit - Tisza Katánál, de általában az ilyen tematikával dolgozó női szerzőknél a nem, vagyis a nőiség társadalmi szerepként értendő - a szerző munkáit gyakorta a Nőkkel kapcsolatos sztereotípiák alapján értelmezik, amelyet létrehoztak nekünk, helyettünk fiaink, apáink, férjeink, szeretőink. Csapdahelyzetről van szó, mivel ebben a kalickában nem-, vagy csak leértékelhető a női –intellektuális, kreatív vagy kisérletező és kritikai- teljesítmény.
Tisza Kata lehetne gróf, de sajna grófnő. Én meg vörös démon (nőci) és sajna nem fehérhajú angyal (író).

Drága Jó Istenem! Te talán tudod mi az az irodalmi érték, ami eleve benne van a jó szövegben! Veleszületetten. A vérében van. És vannak, akik tudják, ugye? Csak a messziről jött ember töketlenkedik itt. Ő azt mond, amit akar, de nem is jöhet közelebb.
Azt figyelem, van itt egy város, van itt teszem azt Tandari Éva, Szécsi Magda, csak ők nem látszanak. Látszik viszont Tisza Kata, mint író nőszemély a férfi eszmények és elvárások mentén konstruált Nő bőrébe belevarrva. Egyetlen aspektusból engedve látszani. A reváns így máris többértelmű, mivel a kisajátítást, és annak következményeit magát írja meg. Átmenetiségében látni vélem Tisza Kata munkájában is a lehetséges új Női szubjektum születését, ahogy a küzdelem pillanatában éppen megíródik, ahogy alacsony (tárgyisított) státuszából eleve vesztesként indulva, kreatvitása és tudása által létrehozza önmagát, hogy aztán megpróbálják ismét objektumként kezelni, használni, kisajátítani. Tehát minden betűjét, minden tettét nemi alapon felhasználni vagy megkérdőjelezni, az alábbi törvényszerűségek mentén: ha valamit elér, az a szerencsének (hajlandóságának és külsejének) tudják be, minden, amit nem ér el azt tehetségtelenségének. Közben az, ami esetleg női mivoltából fakadna, s amely a különbözőség/másság létélményéből táplálkozik, és amely szellemi értékként az általános érvényű emberit gazdagíthatná, (úgy, mint a női hagyomány alapú társadalomszemlélet és kritika például) -a tömegkonszenzust és konformitást kiszolgáló marketing érdekei mentén, valamint az emlegetett kompetenciák jóvoltából is- ignoráltatik. A nő szabad megilvánulása, a nő szemlélete, kritikája indulatokat, és/vagy vitriolos humornak álcázott lekicsinylést vált ki azokból, akik (akár tudattalanul) védelmezik vélt felsőbbrenndűségüket és bennfentességüket. Tisza Kata, ha úgy tetszik, nem létezik. Tisza Kata ezért a szövegeiben megszüli magát, női tapasztalatokból táplálkozó valóságos vajúdással Nővé, Szubjektummá, Emberré.

- Csajok nem focizhatnak a csapatban? – kérdezem a magyar irodalmi focicsapat csatárát.
Kissé erőltetettnek tartja az ötletet, úgyhogy másképpen folytatjuk. Én hallgatom, ő mesél:
- Tulajdonképpen befociztam magam a magyar irodalomba. Ennek komoly hagyománya van... Én még játszottam Esterházyval!
- Milyen figyelemre méltó, hogy a nők nincsenek olyan helyzetben, hogy valaki a mi balettkarunkon át akarná betáncolni magát az irodalomba.
És ez téged zavar? Kérdezem magamtól. Mert nyilván tartok attól, hogy az interkultúrális és nyitott irodalom eszménye helyett tisztátalan érdekek motiválnak. De alig is lazítok kicsit, jön a tréfás visszavágó.
- Én befociztam magam, te pedig egy csinos nő vagy. Bedobtad a nőiességed, és belibegtél az irodalomba.
Viccnek szánja. Én is annak veszem, csupán felhívom a figyelmét a tréfa burkolt jelentéstartalmára, és minőségére.

Van egy megnyugtató hírem. A Nő nincs kitalálva. Tehát a Férfi és az Irodalom
sincs. Minden és mindenki folyamatosan teremtődik. Nincs vége a teremtésnek, erre döbbent rá Isten a Paradicsomban, az Ember kiűzése után.