Mária Országa

Mária országa? A transzeurópai sztráda mellett néhány kifőzde-retró, ahol megalomán stricik üzletelnek. Csuta csárda. Csini bár. A retro-kígyó önfarkába harap. [...] A szélsőséges kisebbségek, buzik és fasiszták tettlegességig fajuló vitája végre mobilizálhatja álmos közéletünket. Állásfoglalásra kényszeríti a vihar közepében moccanatlanul szorongó arany középszert...


Sajog Magyarország anyácska honleányi kebele: agresszív kamasz fiai feszítik szívének húrjait, anyácska menti előlük húgait, kisebb gyermekeit.
Látens férj, drukker stílusú privatizáció-virtuóz, a közös háztartás haszonélvezője. Anyácska vérét szívja, anyácska testét használja, anyácska lelkén tipor.

Mária országa? A transzeurópai sztráda mellett néhány kifőzde-retró, ahol megalomán stricik üzletelnek. Csuta csárda. Csini bár. A retro-kígyó önfarkába harap.

A szélsőséges kisebbségek, buzik és fasiszták tettlegességig fajuló vitája végre mobilizálhatja álmos közéletünket. Állásfoglalásra kényszeríti a vihar közepében moccanatlanul szorongó arany középszert, a politikát és az embereket az alábbi lényeges kérdésekben:
- Bekerített nomád ősapáink paranoid-agresszív viselkedésmintáit használjuk vagy engedjünk felszabadulni az együttműködő és támogató anyai ősmintákat?
- Ellenségeket keresünk vagy barátokat?
- Kisebbségi komplexusainkat nyalogatjuk vagy sokszínű összetartozást kovácsolunk?
- Sziget vagyunk vagy Szabadság?
- Múlt vagyunk vagy Jövő?
- Férfi vagy Nő?

Folyamat van: „küzdj, és” van.
Küzdés a Fény irányába: Magunkkal és Madáchcsal.

Gordon Agáta
Retromária

Bódis Kriszta: Porrá leszünk

Az alábbi hosszabb írás Tisza Kata: Reváns című könyvének apropóján született.

Kép(zelődöm). Olyan organizmusnak képzelem az irodalmat, hömpölygő, örvénylő folyónak, amely egyre szélesedik és színesedik.


F(elverik) a port. Manapság mindenki kavar és felver. Ki port ver, port arat.
Nagy port vert fel a Reváns is. Alig látok.
Amit látok mindig ez a por, a fölvert. Erre vagyok kihegyezve. Szállnak a szemcsék, szép különben. Többnyire magam is erről a porról beszélek, ha érdekesebbnek találom, mint amiről leverik, fölverik vagy akin elverik. Szeretem az egész porzást (porhüvely, porzó, porcukor, porhó, porlasztó, porcica, porta) kívülről nézni, nem azért, hogy én magam ne legyek poros, mert nem mániám a tisztaság, meg a porszívózás, sőt, hanem azért, mert, amint mondtam, engem ez a por érdekel. Por, allergiától a hintésig és tovább.

Mindenki könyvet ír. Hát aztán. Írunk, fényképezünk, filmet csinálunk. És valóban, mindenkinek kaland és kihívás ez, kinek vadvizi evezés, kinek életbevágó. A mobiltelefonnal exponáló gyerekemnek, és a hullatrancsírozó, vagy a lelki higiéniás gyakorlatait író kritikusnak egyaránt. Feszültség persze fakad, nohiszen! Az ember elvégre olyan világra vágyik, ahol a jó és a rossz megkülönböztethető, ahol a határok meghúzhatók. Ahol fogódzók vannak, és olyanok, akik ezeket a fogódzókat szépen legyártják, a megfelelő helyeken pedig fölállítják. De bevallom, engem jobban vonz a bizonytalanság bölcsessége. Továbbá a könyvekkel való –ahány olvasó annyi- találkozás sokfélesége, az interpretációk szabadsága, a szabadság enyhe/nehéz mámora, a mámor enyhe szabadsága, a lét elviselhetetlen könnyűsége, az elviselhetetlen könnyűség léte, de leginkább a saját szoba és a kívülállók társasága.
Az élet-paradoxonok feszültségének fölismerése, és függetlenség. Mindezekért és mindezek miatt élvezem az olvasást, az írást, a filmezést, akár egy olvasó házmester, egy író házmester, egy filmes házmester. Amikor olvasok azonosulok az íróval, a könyvvel, naívan és öncélúan, ahogy Cioran házmestere. Ráadásul nekem nincs elrontva a könyv, ha írnom kell róla. Igaz, ha egyáltalán…, inkább komolyan veszem azt, hogy írni, mint azt, hogy róla.

Az Irodalom oly nyitott. Ha rajtam múlna oda én mindenkit beengednék. Csak a házmestert tessék hagyni olvasni! Most negyven éves. Ha minden jól megy és megéri az átlagéletkort (megsaccolva az ő olvasási sebességét/kedvét, gyermekei számát, kalkulálva az akadékoskodó lakókkal, ésatöbbi) mondjuk úgy 600 könyv elolvasására marad ideje. Lényeg, hogy elvileg kiszámmolható. Mindenki gondolja ezt tovább a maga életére/halálára vetítve. (Nekem az olvasás az élet. Nekem az írás az élet.) Ezt vetítem a halálra. Az egész életemet (olvasásomat/írásomat) folyamatosan a halálra vetítem. Máris kész egy komoly kis élet/halál program. Egy életem, egy halálom, és akkor rögtön kiderül, hogy mégis csak köll válogatni.

Ez a város olyan város. Hogy van benne egy Tisza Kata, van benne egy nyitott Irodalom is, ami olyan nyitott, hogy nagyon kell őrizni. Őrzik is. Hogyha őrzik hiába, hogyha nyílik be is zár, és olyan lesz, mint a Paradicsom a kiüzetés után. Unalmas. Sétálgat benne az Isten, a Kígyó meg röhög a markába. És mi van a sok bamba vadállattal? Én ebbe bele se merek gondolni!

Nyissuk ki az irodalmat. Tegyünk bele ezt meg azt, katalinka szállj el. Akkor nem kellene eljátszanom itt, hogy mily könnyed vagyok, amikor hadakozom, és mennyire nevetségesnek találom a hadakozást, ami ellen hadakozom, de nem könnyeden. Ezer toll- és kardforgatás! Úgy látszik, megszállottan olvasom, akiket a „hagyományos fehér férfi kánon“ szerint nem kellene olvasni. Úgy látszik, van időm. Úgy látszik, úgy kell nekem. Ha egyszer képtelen vagyok fölfogni, hogy vannak korlátaim. Hogy van jó szöveg. Hogy az irodalom egy és oszthatatlan, nagybetűs és egyetemes, és ez nem önigazoló férfideológia, hanem kompetencia, mely képes megkülönböztetni a jót a rossztól, a Himalája tetején ugrabugráló nyuszit a síkság elefántjától, mely akkor sem kisebb, ha a nyulacska odafentről mégoly picinek látja is. Korlátaim nyilván vannak, viszont számomra nincs többé egyetlen kánon, vagy egyetlen értelmezés, csak kánonok és értelmezések, melyek egy adott kor okoskodását képviselik, s ekként csak annyira örök érvényűek, mint elődeik voltak. Az irodalomtörténet tehát házmester- és olvasó-függő, por- és korfüggő, egyben felülírható éppúgy, mint azok a korábbi művek, melyeket éppen felülír. Tudom, hogy miket beszélek, amikor magam akarok eligazodni a sokféleségben. A valóság a hangzavar valósága. Füleljenek csak… Zaj. A zaj az, amit nem értünk. Pontosabban: nem tudjuk jelként dekódolni. Érdemes volna új dekóderekkel kisérletezni. Az irodalomban is. Ha olyan tapasztalatok, vagy hangok (női, meleg, hajléktalan, roma ésatöbbi) szólalnak meg, amelyek eddig nem szóltak, vagy ki lettek a nagy közös-univerzális, csiki-csuki irodalomból ebrudalva, s amelyek zajnak tűnnek (rossz mondatnak, vagy hiteltelen, partikuláris élménynek) meg kellene fontolni, nem volna-e érdemesebb a hagyományos jelérzékelőinket lecserélni ahelyett, hogy folyton menekülnénk a bizonytalanság bölcsessége, vagy a szabadság elől?

Hogy mit ír Tisza Kata? Nem tudom. Hogy hogyan ír? Mit tudom én. Jó könyv a Reváns? Ezt meg hogyis kell értenem? Hogy nekem tetszik-e? Bizony mondom, még egy ilyen egyszerű kérdésre sem tudok válaszolni. Viszont képes vagyok hasonlókat föltenni dögivel. És olyanokat hümmögni a bajszom alatt, hogy: néha tetszik, néha nem. Néhol iskolás, néhol elementáris, de kifejezetten érdekel, főleg az, hogy… sorolhatnám, ráadásul egészen magával tud ragadni...például az a rész, amikor...és kifejezetten elgondolkodtat, hogy...De izgat engem a hullatrancsírozás? Vagy az olyasmi, hogy: kellemetlen, de azáltal, hogy a személyét is belevonja, könyvet ír? Nem személyesen őszinte, hanem strukturálisan?
Van, aki be akar olvadni, van aki ki akar válni vagy többnyire mind a kettőt egyszerre vágynánk, ugyan úgy, ahogy kényszeresen megmagyarázunk, fölcimkézünk, elrendezünk, törvényekbe szegényítünk és igazságokba durvítunk, mindent amit lehet, és főleg azt amit lehetetlen. Nincs abszolút jó szöveg, nincs szerző nélküli szöveg. Amikor a szerző nő, és valamilyen módon, de elsősorban írásai tematikájában megjeleníteni, értelmezni kívánja a nőiséget, a nőnek lenni tapasztalatit - Tisza Katánál, de általában az ilyen tematikával dolgozó női szerzőknél a nem, vagyis a nőiség társadalmi szerepként értendő - a szerző munkáit gyakorta a Nőkkel kapcsolatos sztereotípiák alapján értelmezik, amelyet létrehoztak nekünk, helyettünk fiaink, apáink, férjeink, szeretőink. Csapdahelyzetről van szó, mivel ebben a kalickában nem-, vagy csak leértékelhető a női –intellektuális, kreatív vagy kisérletező és kritikai- teljesítmény.
Tisza Kata lehetne gróf, de sajna grófnő. Én meg vörös démon (nőci) és sajna nem fehérhajú angyal (író).

Drága Jó Istenem! Te talán tudod mi az az irodalmi érték, ami eleve benne van a jó szövegben! Veleszületetten. A vérében van. És vannak, akik tudják, ugye? Csak a messziről jött ember töketlenkedik itt. Ő azt mond, amit akar, de nem is jöhet közelebb.
Azt figyelem, van itt egy város, van itt teszem azt Tandari Éva, Szécsi Magda, csak ők nem látszanak. Látszik viszont Tisza Kata, mint író nőszemély a férfi eszmények és elvárások mentén konstruált Nő bőrébe belevarrva. Egyetlen aspektusból engedve látszani. A reváns így máris többértelmű, mivel a kisajátítást, és annak következményeit magát írja meg. Átmenetiségében látni vélem Tisza Kata munkájában is a lehetséges új Női szubjektum születését, ahogy a küzdelem pillanatában éppen megíródik, ahogy alacsony (tárgyisított) státuszából eleve vesztesként indulva, kreatvitása és tudása által létrehozza önmagát, hogy aztán megpróbálják ismét objektumként kezelni, használni, kisajátítani. Tehát minden betűjét, minden tettét nemi alapon felhasználni vagy megkérdőjelezni, az alábbi törvényszerűségek mentén: ha valamit elér, az a szerencsének (hajlandóságának és külsejének) tudják be, minden, amit nem ér el azt tehetségtelenségének. Közben az, ami esetleg női mivoltából fakadna, s amely a különbözőség/másság létélményéből táplálkozik, és amely szellemi értékként az általános érvényű emberit gazdagíthatná, (úgy, mint a női hagyomány alapú társadalomszemlélet és kritika például) -a tömegkonszenzust és konformitást kiszolgáló marketing érdekei mentén, valamint az emlegetett kompetenciák jóvoltából is- ignoráltatik. A nő szabad megilvánulása, a nő szemlélete, kritikája indulatokat, és/vagy vitriolos humornak álcázott lekicsinylést vált ki azokból, akik (akár tudattalanul) védelmezik vélt felsőbbrenndűségüket és bennfentességüket. Tisza Kata, ha úgy tetszik, nem létezik. Tisza Kata ezért a szövegeiben megszüli magát, női tapasztalatokból táplálkozó valóságos vajúdással Nővé, Szubjektummá, Emberré.

- Csajok nem focizhatnak a csapatban? – kérdezem a magyar irodalmi focicsapat csatárát.
Kissé erőltetettnek tartja az ötletet, úgyhogy másképpen folytatjuk. Én hallgatom, ő mesél:
- Tulajdonképpen befociztam magam a magyar irodalomba. Ennek komoly hagyománya van... Én még játszottam Esterházyval!
- Milyen figyelemre méltó, hogy a nők nincsenek olyan helyzetben, hogy valaki a mi balettkarunkon át akarná betáncolni magát az irodalomba.
És ez téged zavar? Kérdezem magamtól. Mert nyilván tartok attól, hogy az interkultúrális és nyitott irodalom eszménye helyett tisztátalan érdekek motiválnak. De alig is lazítok kicsit, jön a tréfás visszavágó.
- Én befociztam magam, te pedig egy csinos nő vagy. Bedobtad a nőiességed, és belibegtél az irodalomba.
Viccnek szánja. Én is annak veszem, csupán felhívom a figyelmét a tréfa burkolt jelentéstartalmára, és minőségére.

Van egy megnyugtató hírem. A Nő nincs kitalálva. Tehát a Férfi és az Irodalom
sincs. Minden és mindenki folyamatosan teremtődik. Nincs vége a teremtésnek, erre döbbent rá Isten a Paradicsomban, az Ember kiűzése után.

A Pál utcai fiúk - Újraolvasó

"A kisebbek és gyengébbek – vagyis többnyire a kis állatok, a lányok és a nők – ugyanis természetes áldozatok, ezt pontosan tudja már minden óvodás fiú. Ezt onnan tudják ilyen pontosan, mert ez a megkérdőjelezhetetlen viszonyrendszer cseréltette ki a pelenkájukat minden alkalommal.
Természetesen a lányokét is. Csakhogy a lányokban idejében tudatosul, hogy melyik oldalon állhatnak. Tudatosítják például az ilyen kötelező olvasmányok, vagy ahogyan megkapják első babájukat."


Centrifugálni csak pontosan, szépen...! Haladjunk sorjában, emeljünk ki az irodalmunk teknőjében ázó dagadt ruhák közül egyet, facsarjuk meg kissé, hajtogassuk- rendezgessük a facsarógép dobjába úgy, hogy aztán ne sánta bukdácsolás kezdődjön, hanem mohó gyorsulás, amely egyenletesen permetezi körbe az irodalmi állóvíz miazmáját, és szárítja a művet olyanná, hogy újra olvasni tudjuk, és újraolvasni, és újra ...
Úgy gondoltam, egy kísérleti fázisban lévő centrifugába érdemes talán jól bevált, mindenki által ismert és szeretett művet helyeznem, elsőre ezért A Pál utcai fiúkat választottam. Őszinte aggodalommal emeltem ki és helyeztem át a csepegő csuromvizes művet a teknőből a gép dobjába, mintha csak magát szegény Nemecsek Ernőt szerettem volna megszárogatni.
A művelet számomra is meglepően eredményes volt, szinte döbbenetesen felfrissítette és újraformálta a centrifugázás a művet, szinte új életre kelt ahogy kiemeltem a dobból és megrázogattam. Óvatosságból néhányszor újrajátszottam az egészet, visszanyomtam az irodalmi teknőbe és újracentrifugáztam, hogy biztos lehessek a változások tartósságában, megismerjem a mi centrifugánk működését és megértsem a folyamatot, amelynek tanúja vagyok.

A következő megrázó felismeréseket tudatosította bennem Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk című (tíz éves korban kötelező) ifjúsági regényének kicentrifugázása:

1. Molnár Ferenc nagy magyar feminista írónk, ÍME A KÉPE, kortárs visszaemlékezése: lásd: Vécsei Irén kismonográfiája, 8.o. A Pál utcaiakat talán épp a Centrál karzatán írta! Nekem. feminista példaképem, aki a társadalmi nemi szerepek kutatásának óriási tanulságokkal szolgálhat! Művének fontosságát hibátlanul felismerte az irodalomtanítás és kötelező olvasmánnyá magasztosította, értelmezését azonban tunyán és renyhén berekesztette a látszatigazságoknál. Pedig szól az áldozattá válás folyamatáról is, legalább olyan egyértelműen, mint a fiúkori csapatromantikáról.
Irodalomtörténet előzmények: „Máj Károly”, Dickens ...
Következmények: Tanár úr kérem, Légy jó mindhalálig, Tatay Sándor: Puskák és galambok, Ottlik, Fekete István...

2. 5 MILLIÓ NEMECSEK ORSZÁGA! A NŐ: NEMECSEK ERNŐ.
(Milyen nemű? Ernőnemű!) Nemecsek nevének silabizálása:
Nem ... nő. Neme ... nő. Ezzel a névjátékkal a nagy író korán figyelmeztet: ez a társadalmi struktúra kirekesztő és nőellenes!
Azonban mennyire könnyű ezt NEM észrevenni, lásd pl Nemeskürty irodalomtörténetét! ...733.o. Noha Világosan beszél a regény: 18-19.o.

3. A mű jó és igaz. A valóságot megközelítő komplikáltságú modell. Ezért természetesen, magától értetődően és következetesen tartalmazza a nőszempontú értelmezés lehetőségét is.
Ha a jövőképét és történelemszemléletét nézzük, bizony Molnár mintha mindent tudott volna. 100 éves lesz a regény jövőre, és gondoljuk végig, milyen 100 év telt el… Rajtunk úgyis átgázolnak: ez a jövőképe a Pál utcaiakon nevelkedett minden nemzedéknek, és ez sokáig érvényes is volt. De ideje felráznunk Nemecseket Csipkerózsika-álmából.

4. A Pál utcaiak, csakúgy mint a Vörösingesek: Kis Macsó Gerillahadsereg, a Pál utcai fiúk még a pálfordulat előtti ártatlanságban, a vörösingesek már a gyakorló fázisban. A pálfordulat előtt időn azt értem, amikor a kisfiúk még anyjuk szoknyája mellől látják a világot, és a gyengébbek elleni erőszak még fájdalmas a számukra, mert anyjukat éri vagy őket magukat, és szenvedélyes igazságérzetük vezérelte agressziójuk még nem a hasznát védő hím pártfogása, hanem az alávetettek oltalmazása, azaz a társadalmi igazságtalanságok áldozatainak, az anyáknak és a kisfiúknak az őszinte sajnálata.

Többszöri centrifugálással ezeknek a meglepő kijelentéseket sikerült megértenem, és ezt most szeretném átadni, de hol is fogjak hozzá...

Ez az olvasmány az én gyerekkoromban kötelező volt, attól tartok, hogy ma is az. Első regényem volt, amelyet friss olvasástudásommal a magamévá tettem hétéves koromban. Tisztán emlékszem arra, ahogy az ablak melletti sárga széken kucorgok és küzdök. Nehéz volt az első egy-két oldal, a reálgimnáziumi óra muzeális leírása egy más kor és viszonyrendszer levegőjével terhesen alig tudott átjönni nekem, egy második osztályos tanyasi kisiskolásnak. Lassan túltettem magam a bunsen-égő okozta megakadáson és onnan már jó volt, a kifejlet felé tartva pedig Nemecsek tragikus nagyságát már égő szívvel és a sorokon száguldva véltem érteni.
Amikor pedig becsuktam a könyvet, egyszerűen úgy maradtam: sokáig ambivalensen néztem magam elé. Örültem, hogy teljesen egyedül elolvastam és megértettem a regényt, és éreztem valami fura, bénító megvertséget, amiért bezárult ez az olvasva átélt világ, mert Nemecsek kihalt belőle. Fájt a regényvilág bezárulása, Nemecsek halála, és nem elégített ki engem az ő posztumusz szentté avatása. Világossá vált, hogy én örökre kívül maradok e tereken, soha nem lehetek Pál utcai, de még Vörösinges se. Mert ez férfivilág, és még azok is belehalnak, akik fiúk ugyan, de kisebbek és gyengébbek a többieknél. Én csak messziről integethetek, ebben a megismert társadalomban nincs helyem, az én létezésem, a kislányok és egyáltalán a nők létezése nem kopogtat e világ kapuján...
________________________________________

Csakhogy ez az olvasmány kötelező. És ahogy a grammatikája, a szókincse és a két fiúbanda bonyolult hierarchiája pontosan leképeződött fogékony elmémben, ugyanúgy átjött az őstermészet könyörtelen túlélő üzenete is: hogy a kicsiket és gyengéket ki kell használni. Elvenni, amijük van és csicskáztatni. A kisebbek és gyengébbek – vagyis többnyire a kis állatok, a lányok és a nők – ugyanis természetes áldozatok, ezt pontosan tudja már minden óvodás fiú. Ezt onnan tudják ilyen pontosan, mert ez a megkérdőjelezhetetlen viszonyrendszer cseréltette ki a pelenkájukat minden alkalommal.
Természetesen a lányokét is. Csakhogy a lányokban idejében tudatosul, hogy melyik oldalon állhatnak. Tudatosítják például az ilyen kötelező olvasmányok, vagy ahogyan megkapják első babájukat.
Ahogyan Nemecsekhez viszonyulnak a fiúk, pontosan megmutatta, milyen családi erőviszonyok közül jönnek, és a társadalmi-nemi szabályokat is. Boka pártfogó-patriarchális kihasználó, a pásztorok a fizikai erőfölény gátlástalan lefölözői, Geréb a kétszínű haszonélvező. Az összes többi fiú pedig egyszerűen szerencsésebb Nemecseknél: ezzel úszta meg, hogy közlegényként bánjanak vele. Valahonnan, talán a családból, ahol szintén mindig akad egy közlegény, a regény összes kiskamasz fiúszereplője pontosan tudja, mit érdemel a közlegény, és azt is, hogy ő maga olyan kiváltsághoz jutott, amelyet nem érdemelt ki: a gyengébbeken való élősködés kiváltságához. Mindegyikük számára a levegővétel természetességével azonos a férfidominancia a gyengébbek, nők és gyerekek fölött. Ez a törvény. A Pál utcaiakban az a szép, hogy ezek a kiskamasz fiúk még emlékeznek rá, hogy az ő dominanciájuk nem kiérdemelt és megszolgált, hanem igazságtalan előjog, amelyet kicsit még pirulva gyakorolnak szegény Nemecseken.
_________________________________________

A gyermekeknek szóló műben persze nincs helye semmiféle szexualitásnak, amely a társadalmi nemek hatalmi viszonyait látszólag összekuszálja kissé. Itt még a tiszta erőfölény működik: lecsupaszítva látható a férfidominancia működése, ahogy a fák koronájának térszerkezete ősztől tavaszig.

Csakhogy ez a szerkezet itt és most, ebben az országban és ebben a társadalomban, ahol élünk, kötelező. Amikor az elemi iskolai oktatást a lányok számára is kötelezővé tették, az irodalom-tanítás (amely vagy szűklátókörű, vagy – és ez a rosszabb − a nőgyarmatosító macsóminta zsoldosa) a tananyagot úgy igazította, hogy a nőtanulók világosan megérthessék szerepüket a társadalomban. A nőtanulók Ernők, Nemecsekek, a fiúcskák pedig választhatnak a Bokaság, a Pásztorság, a gigerli Kolnayság és még néhány ismerős fiúszerep közül.
A tanulók fele kislány, aki azt szívja magába a regény levegőjéből, grammatikájából és társadalmi huzalozásából, hogy mindenkori alárendeltsége természeti törvény. Az egyetlen lehetséges világrend. Megváltoztathatatlan. Kötelező. Olvasmányként és társadalmi szerepmintaként egyaránt.
________________________________________

A regény népszerűségét alighanem remekül szolgálja Nemecsek figurája, amellyel olyan édesen szomorú dolog azonosulni. Mi az hogy hős? Miért hős Nemecsek? Mintha valóban ez volna a kérdése a tanulók mintegy felének, azaz a kislányoknak és a fiúk egy részének, nem pedig az, hogy akkor velük vajon mi a helyzet? Mik lehetnek ők ebben a rendszerben? Milyen szerepet játszhatnak, kivel azonosulhatnak, ha nem akarnának mégse rosszak, kizsákmányolók, erőszakosak lenni, ha nem lehetnek fiúk, ha nem akarnak hősi halált halni vagy feláldozni a személyiségüket?

A regény osztatlan és betontartós sikerének titka egyértelműen Nemecsek körül keresgélhető. Szerepe hálás szerep: oroszlánt megvető erkölcsi bátorság a gyönge szőke kis testben, megaláztatásainak együttérzést keltő sorozata, tragédiává emelt végkifejlet. (A zseniális színpadi szerző Molnár bizony tudja, mi kell egy jó szerephez, és mindazt bele is gyúrja: muszáj is meghatódnunk, magunkban legalább megsiratnunk Nemecseket.)


Nemecsek mindazon olvasók megváltója, akiknek kevés jut a fiúbandák közös örömeiből, és mindazok elégtételét tartalmaznia kell, akiket még közlegényként se vesznek be a mennyei játékba. Főszerep, és ez bizony nagy elégtétel. Akkora, hogy szinte beletörődünk, hogy ez jut nekünk, s kissé nehezen vesszük észre a figurában megtestesülő figyelmeztetést, amelyet Molnár intéz hozzánk: itt valami nincs rendben.
A valóságban nem kapnak akkora elégtételt a nemecsekek, amekkorát ő szeretne adni nekik, ráadásul fáj őket elveszíteni, mert elveszíthetjük az egész grundot is.

Feloldhatatlan ellentmondásokat sajátítunk el, a regény olvasásával és megtanulásával. Ráadásul, és itt van a legnagyobb csavar, szinte már svéd, amit gyermeki lelkek csak kaphatnak az életre: a regény minden sorából azt lélegezzük be, hogy a férfiuralom valósága az egyetlen valóság, és eközben pontosan értjük és hisszük a mű eszmei mondanivalóját, hogy a gyengébbeket bántani és kihasználni csúnya de elkerülhetetlen dolog. Ráadásul azt képzeljük − és ez a lehető legnagyobb melléfogás −, hogy ez ugyanazt jelenti a fiúknak, mint amit a lányoknak mondunk vele. Fatális tévedése ez évtizedek társadalmi- és nemi szerep oktatásának, értésének. A fiúkat nemi szerepük negatív hozadékában erősíti óhatatlanul, így lesz elsősorban a Vörösingesekből kis macsó gerillahadsereg. A lányokat és a szőke kisfiúkat alárendeltségük elfogadásában erősíti, így lesz hazánk a legalább ötmillió nemecsekernő hazája.
________________________________________

Hiába figyelmeztet a feminista Molnár Ferenc Nemecsek Ernő „nő”-szerepével iszonyú hatásosan, az irodalomoktatás magaslatára nem hatolt el intelme. Ennek az olvasmánynak a belsővé tétele, úgy tűnik, kötelezően segíti a női- és a férfiszerepek közötti egyenlőtlenség fokozását. Ez nem a mű és nem az író hibája, hanem a kötelezőké.

Említésre méltó talán, hogy egyetlen pöttyös vagy csíkos lányolvasmány sem „kötelező” a fiúknak, míg mi kislányok kimerítően alapos kiképzést kapunk bandázásból, hierarchiából, háborúból, beavatásból és bajtársiasságból; melyekből egyébként természetesen ki vagyunk rekesztve. És most igazolnám hóbortomat, amellyel Molnár Ferencet feminista példaképemül választottam: hiszen akár őtőle magától is választhatott volna a közoktatás lányregényt, mert ő azt is írt, szépet, meghatót, tragikusat, érzelmes-őszintét. Az Egy gazdátlan csónak történetét. Nos, ez a lányregény is megérne egy gondos olvasást, esetleg egy könnyű otthoni centrifugázást.

(Én pedig a fönti felismerésekért kérnék szépen egy Kossuth-díjat. Pontosabban egy lovagrendet, a gyengék gyámolításáért...)
________________________________________


Végezetül képzeljük tovább a fiúk történetét. Mi lett volna velük ha Molnár Ferenc továbbírja történetüket? (Volt ilyen kísérlet, nem az ő tollából, és még szélhámoskodtak is a gittegylet nevében.) Kiből mi lett volna? Boka? A Pásztorok? Geréb? Kolnay? A háborúkban és rendszerváltásokban mire vitték volna? Mi a személyes sorsuk? Vajon melyik fiú lehetett az író maga?

Mindezt meleg szemmel végig se merem gondolni...

Meghívó az estre
Részlet a regényből