Az alábbi hosszabb írás Tisza Kata: Reváns című könyvének apropóján született.
Kép(zelődöm). Olyan organizmusnak képzelem az irodalmat, hömpölygő, örvénylő folyónak, amely egyre szélesedik és színesedik.
F(elverik) a port. Manapság mindenki kavar és felver. Ki port ver, port arat.
Nagy port vert fel a Reváns is. Alig látok.
Amit látok mindig ez a por, a fölvert. Erre vagyok kihegyezve. Szállnak a szemcsék, szép különben. Többnyire magam is erről a porról beszélek, ha érdekesebbnek találom, mint amiről leverik, fölverik vagy akin elverik. Szeretem az egész porzást (porhüvely, porzó, porcukor, porhó, porlasztó, porcica, porta) kívülről nézni, nem azért, hogy én magam ne legyek poros, mert nem mániám a tisztaság, meg a porszívózás, sőt, hanem azért, mert, amint mondtam, engem ez a por érdekel. Por, allergiától a hintésig és tovább.
Mindenki könyvet ír. Hát aztán. Írunk, fényképezünk, filmet csinálunk. És valóban, mindenkinek kaland és kihívás ez, kinek vadvizi evezés, kinek életbevágó. A mobiltelefonnal exponáló gyerekemnek, és a hullatrancsírozó, vagy a lelki higiéniás gyakorlatait író kritikusnak egyaránt. Feszültség persze fakad, nohiszen! Az ember elvégre olyan világra vágyik, ahol a jó és a rossz megkülönböztethető, ahol a határok meghúzhatók. Ahol fogódzók vannak, és olyanok, akik ezeket a fogódzókat szépen legyártják, a megfelelő helyeken pedig fölállítják. De bevallom, engem jobban vonz a bizonytalanság bölcsessége. Továbbá a könyvekkel való –ahány olvasó annyi- találkozás sokfélesége, az interpretációk szabadsága, a szabadság enyhe/nehéz mámora, a mámor enyhe szabadsága, a lét elviselhetetlen könnyűsége, az elviselhetetlen könnyűség léte, de leginkább a saját szoba és a kívülállók társasága.
Az élet-paradoxonok feszültségének fölismerése, és függetlenség. Mindezekért és mindezek miatt élvezem az olvasást, az írást, a filmezést, akár egy olvasó házmester, egy író házmester, egy filmes házmester. Amikor olvasok azonosulok az íróval, a könyvvel, naívan és öncélúan, ahogy Cioran házmestere. Ráadásul nekem nincs elrontva a könyv, ha írnom kell róla. Igaz, ha egyáltalán…, inkább komolyan veszem azt, hogy írni, mint azt, hogy róla.
Az Irodalom oly nyitott. Ha rajtam múlna oda én mindenkit beengednék. Csak a házmestert tessék hagyni olvasni! Most negyven éves. Ha minden jól megy és megéri az átlagéletkort (megsaccolva az ő olvasási sebességét/kedvét, gyermekei számát, kalkulálva az akadékoskodó lakókkal, ésatöbbi) mondjuk úgy 600 könyv elolvasására marad ideje. Lényeg, hogy elvileg kiszámmolható. Mindenki gondolja ezt tovább a maga életére/halálára vetítve. (Nekem az olvasás az élet. Nekem az írás az élet.) Ezt vetítem a halálra. Az egész életemet (olvasásomat/írásomat) folyamatosan a halálra vetítem. Máris kész egy komoly kis élet/halál program. Egy életem, egy halálom, és akkor rögtön kiderül, hogy mégis csak köll válogatni.
Ez a város olyan város. Hogy van benne egy Tisza Kata, van benne egy nyitott Irodalom is, ami olyan nyitott, hogy nagyon kell őrizni. Őrzik is. Hogyha őrzik hiába, hogyha nyílik be is zár, és olyan lesz, mint a Paradicsom a kiüzetés után. Unalmas. Sétálgat benne az Isten, a Kígyó meg röhög a markába. És mi van a sok bamba vadállattal? Én ebbe bele se merek gondolni!
Nyissuk ki az irodalmat. Tegyünk bele ezt meg azt, katalinka szállj el. Akkor nem kellene eljátszanom itt, hogy mily könnyed vagyok, amikor hadakozom, és mennyire nevetségesnek találom a hadakozást, ami ellen hadakozom, de nem könnyeden. Ezer toll- és kardforgatás! Úgy látszik, megszállottan olvasom, akiket a „hagyományos fehér férfi kánon“ szerint nem kellene olvasni. Úgy látszik, van időm. Úgy látszik, úgy kell nekem. Ha egyszer képtelen vagyok fölfogni, hogy vannak korlátaim. Hogy van jó szöveg. Hogy az irodalom egy és oszthatatlan, nagybetűs és egyetemes, és ez nem önigazoló férfideológia, hanem kompetencia, mely képes megkülönböztetni a jót a rossztól, a Himalája tetején ugrabugráló nyuszit a síkság elefántjától, mely akkor sem kisebb, ha a nyulacska odafentről mégoly picinek látja is. Korlátaim nyilván vannak, viszont számomra nincs többé egyetlen kánon, vagy egyetlen értelmezés, csak kánonok és értelmezések, melyek egy adott kor okoskodását képviselik, s ekként csak annyira örök érvényűek, mint elődeik voltak. Az irodalomtörténet tehát házmester- és olvasó-függő, por- és korfüggő, egyben felülírható éppúgy, mint azok a korábbi művek, melyeket éppen felülír. Tudom, hogy miket beszélek, amikor magam akarok eligazodni a sokféleségben. A valóság a hangzavar valósága. Füleljenek csak… Zaj. A zaj az, amit nem értünk. Pontosabban: nem tudjuk jelként dekódolni. Érdemes volna új dekóderekkel kisérletezni. Az irodalomban is. Ha olyan tapasztalatok, vagy hangok (női, meleg, hajléktalan, roma ésatöbbi) szólalnak meg, amelyek eddig nem szóltak, vagy ki lettek a nagy közös-univerzális, csiki-csuki irodalomból ebrudalva, s amelyek zajnak tűnnek (rossz mondatnak, vagy hiteltelen, partikuláris élménynek) meg kellene fontolni, nem volna-e érdemesebb a hagyományos jelérzékelőinket lecserélni ahelyett, hogy folyton menekülnénk a bizonytalanság bölcsessége, vagy a szabadság elől?
Hogy mit ír Tisza Kata? Nem tudom. Hogy hogyan ír? Mit tudom én. Jó könyv a Reváns? Ezt meg hogyis kell értenem? Hogy nekem tetszik-e? Bizony mondom, még egy ilyen egyszerű kérdésre sem tudok válaszolni. Viszont képes vagyok hasonlókat föltenni dögivel. És olyanokat hümmögni a bajszom alatt, hogy: néha tetszik, néha nem. Néhol iskolás, néhol elementáris, de kifejezetten érdekel, főleg az, hogy… sorolhatnám, ráadásul egészen magával tud ragadni...például az a rész, amikor...és kifejezetten elgondolkodtat, hogy...De izgat engem a hullatrancsírozás? Vagy az olyasmi, hogy: kellemetlen, de azáltal, hogy a személyét is belevonja, könyvet ír? Nem személyesen őszinte, hanem strukturálisan?
Van, aki be akar olvadni, van aki ki akar válni vagy többnyire mind a kettőt egyszerre vágynánk, ugyan úgy, ahogy kényszeresen megmagyarázunk, fölcimkézünk, elrendezünk, törvényekbe szegényítünk és igazságokba durvítunk, mindent amit lehet, és főleg azt amit lehetetlen. Nincs abszolút jó szöveg, nincs szerző nélküli szöveg. Amikor a szerző nő, és valamilyen módon, de elsősorban írásai tematikájában megjeleníteni, értelmezni kívánja a nőiséget, a nőnek lenni tapasztalatit - Tisza Katánál, de általában az ilyen tematikával dolgozó női szerzőknél a nem, vagyis a nőiség társadalmi szerepként értendő - a szerző munkáit gyakorta a Nőkkel kapcsolatos sztereotípiák alapján értelmezik, amelyet létrehoztak nekünk, helyettünk fiaink, apáink, férjeink, szeretőink. Csapdahelyzetről van szó, mivel ebben a kalickában nem-, vagy csak leértékelhető a női –intellektuális, kreatív vagy kisérletező és kritikai- teljesítmény.
Tisza Kata lehetne gróf, de sajna grófnő. Én meg vörös démon (nőci) és sajna nem fehérhajú angyal (író).
Drága Jó Istenem! Te talán tudod mi az az irodalmi érték, ami eleve benne van a jó szövegben! Veleszületetten. A vérében van. És vannak, akik tudják, ugye? Csak a messziről jött ember töketlenkedik itt. Ő azt mond, amit akar, de nem is jöhet közelebb.
Azt figyelem, van itt egy város, van itt teszem azt Tandari Éva, Szécsi Magda, csak ők nem látszanak. Látszik viszont Tisza Kata, mint író nőszemély a férfi eszmények és elvárások mentén konstruált Nő bőrébe belevarrva. Egyetlen aspektusból engedve látszani. A reváns így máris többértelmű, mivel a kisajátítást, és annak következményeit magát írja meg. Átmenetiségében látni vélem Tisza Kata munkájában is a lehetséges új Női szubjektum születését, ahogy a küzdelem pillanatában éppen megíródik, ahogy alacsony (tárgyisított) státuszából eleve vesztesként indulva, kreatvitása és tudása által létrehozza önmagát, hogy aztán megpróbálják ismét objektumként kezelni, használni, kisajátítani. Tehát minden betűjét, minden tettét nemi alapon felhasználni vagy megkérdőjelezni, az alábbi törvényszerűségek mentén: ha valamit elér, az a szerencsének (hajlandóságának és külsejének) tudják be, minden, amit nem ér el azt tehetségtelenségének. Közben az, ami esetleg női mivoltából fakadna, s amely a különbözőség/másság létélményéből táplálkozik, és amely szellemi értékként az általános érvényű emberit gazdagíthatná, (úgy, mint a női hagyomány alapú társadalomszemlélet és kritika például) -a tömegkonszenzust és konformitást kiszolgáló marketing érdekei mentén, valamint az emlegetett kompetenciák jóvoltából is- ignoráltatik. A nő szabad megilvánulása, a nő szemlélete, kritikája indulatokat, és/vagy vitriolos humornak álcázott lekicsinylést vált ki azokból, akik (akár tudattalanul) védelmezik vélt felsőbbrenndűségüket és bennfentességüket. Tisza Kata, ha úgy tetszik, nem létezik. Tisza Kata ezért a szövegeiben megszüli magát, női tapasztalatokból táplálkozó valóságos vajúdással Nővé, Szubjektummá, Emberré.
- Csajok nem focizhatnak a csapatban? – kérdezem a magyar irodalmi focicsapat csatárát.
Kissé erőltetettnek tartja az ötletet, úgyhogy másképpen folytatjuk. Én hallgatom, ő mesél:
- Tulajdonképpen befociztam magam a magyar irodalomba. Ennek komoly hagyománya van... Én még játszottam Esterházyval!
- Milyen figyelemre méltó, hogy a nők nincsenek olyan helyzetben, hogy valaki a mi balettkarunkon át akarná betáncolni magát az irodalomba.
És ez téged zavar? Kérdezem magamtól. Mert nyilván tartok attól, hogy az interkultúrális és nyitott irodalom eszménye helyett tisztátalan érdekek motiválnak. De alig is lazítok kicsit, jön a tréfás visszavágó.
- Én befociztam magam, te pedig egy csinos nő vagy. Bedobtad a nőiességed, és belibegtél az irodalomba.
Viccnek szánja. Én is annak veszem, csupán felhívom a figyelmét a tréfa burkolt jelentéstartalmára, és minőségére.
Van egy megnyugtató hírem. A Nő nincs kitalálva. Tehát a Férfi és az Irodalom
sincs. Minden és mindenki folyamatosan teremtődik. Nincs vége a teremtésnek, erre döbbent rá Isten a Paradicsomban, az Ember kiűzése után.
